ELSŐ FEJEZET

Cami, három hónappal később

- VALAKI LENNE SZÍVES ELMONDANI NEKEM a vesszőhasználat mely szabályai érvényesek ebben a konkrét mondatban? - ütögette meg a táblát Mrs. Stuart a régimódi mutogatópálcájával, apró, aranyszínű, drótkeretes szemüvege fölött keresztülpillantva. Önként jelentkező után vizslató tekintete körbejárta az osztálytermet, miközben önkéntelenül felemelte a kezét, hogy megpaskolja őszes franciakontyát.

   A terem hátuljában feltettem a kezem, mire megakadt rajtam a tekintete, és elmosolyodott.

- Valaki más Miss Wimberley-n kívül? - helyesbített.

   Gyorsan leeresztettem a kezem, amitől véletlenül beleütöttem a padomról lelógó iratgyűjtő szélébe. A mozdulattól az iratgyűjtő megbillent és leesett a földre. A három gyűrű kinyílt, és a papírjaim szanaszét szóródtak.

   Nevetés harsant az addig néma osztályteremben. Az arcom pedig elvörösödött a szégyentől, amikor térdre ereszkedtem, hogy gyorsan megpróbáljam összeszedni a papírjaimat.

- Figyelmet kérek! - csattant fel Mrs. Stuart, így mindenki megint ránézett. - Mr. Bieber, kérem, segítsen Caminak összeszedni a holmijait!

Felhorkantam magamban. Csak Drewet ne!- gondoltam.

   Most már teljessé vált a megszégyenülésem. Szívás, hogy szinte az összes tárgynál ábécérendben ültünk. Szívás, hogy a számítógép valahogy a hét órám közül négyre is odasorolta őt, amikor néhány hete ideköltözött. Szívás, hogy azonnal elnyerte a „bennfentes” státuszt, és most már a legszexibb, legmenőbb - és talán legszörnyűbb - partiarcnak számított az iskolában. Annak ellenére, hogy mi ketten teljesen különböző társadalmi háttérből érkeztünk - ő a füvesek királya, én meg a stréberek királynője vagyok -, sikerült megmozgatnia a fantáziámat. Tényleg megtettem mindent, hogy ezt a bizsergést titokban tartsam mindenki előtt... főleg előtte.

 - Ügyes mozdulat volt, Cami - suttogta Drew, amikor mellém térdelt, hogy elkezdje összeszedni a papírokat. - Nem gondoltam volna, hogy a jegyzetek így tudnak repülni. Ezt valami spéci tréningen tanultad?

Felpillantott a táblára. Mrs. Stuart - háttal nekünk - tovább magyarázott.

- Kár, hogy nem működött.
- Mi? - sóhajtottam fel tehetetlenül, próbálván kitalálni, vajon miről beszél. Vakító mosolyt villantott rám, mire a tekintetem először a makulátlan, hófehér fogsorán akadt meg, majd azokon az ínycsiklandóan telt ajkain.

Jó lenne megcsókolni. Pislogtam egyet. Hú, hát ez meg honnan jött.?

- Azt mondod, hogy ez az egész mappaleverős dolog tényleg véletlen volt? - kérdezte.

   Visszarángattam a figyelmemet a szájáról a padlóra s az előttem heverő feladatra.

- Én meg azt hittem, próbálod megmenteni az osztályt attól, hogy válaszolni kelljen a kérdésre...
- Tényleg? Azt hitted? - meredtem rá.

   Áthajolt előttem, hogy felemeljen néhány papírt, amelyek egy üres pad alatt hevertek. Megéreztem friss arcszeszének illatát, enyhe cigiszaggal keveredve.

- Nem - kuncogott halkan, és egy fekete hajtincse napbarnított homlokába tévedt. Felegyenesedett, hogy átadja nekem a papírokat. - Csak szerettem volna kifogást találni, hogy ne érezd magad annyira megalázva - vigyorgott rám. Kénytelen voltam észrevenni, hogy csokoládébarna szemeit mintha karamellcseppecskék pöttyözték volna. Még sosem voltam ennyire közel az arcához.
- Ó... - Ahogy rám függesztette a tekintetét, egyszerre kényelmetlenül éreztem magam. - Köszi... asszem’.

Még szélesebben elmosolyodott.

- Bármikor. Lehet, hogy nem túl régóta vagyok itt, de máris sikerült beskatulyáznom téged.
- Valóban? - elkezdtem rendezgetni az iratgyűjtőm tartalmát, hogy ne őt nézzem, vagy azt, ahogy a szoros fekete pólója a tökéletesen kidolgozott testére feszül. Be kéne tiltani, hogy egy középiskolás srác ilyen jól nézhessen ki. Ráadásul eléggé biztos voltam benne, hogy csak szívat engem.
- Igen. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy aranyos vagy, talán a legokosabb lány a suliban, és talán a legtehetségesebb is, és bizonyára minden tanár kedvence. Mindig odafigyelsz, és úgy csinálod a feladataidat, ahogy minden diáknak kellene - rázta meg a fejét, miközben bámult.
- Van életed a sulin kívül, Miss Jókislány? Nem nagyon láttalak sehol. Fogadjunk, hogy még sosem buliztál, igaz? El sem tudom képzelni, hogy kiereszted a gőzt a spanokkal.

Lépre csalt - és működött.

- Persze hogy buliztam már! - vágtam vissza suttogva. Fogalmam sem volt, miért érdekel, hogy szerinte menő vagyok-e. - Anya rendezi a legjobb partikat, és folyton a legjobb barátommal, Clay-jel lógok.
- Nem hinném, hogy a szülinapi zsúrok számítanak. És Clay? Nesze neked, egy stréber! Gardedám a farzsebedben, meg minden. Mondták, hogy barátnője van - horkantott fel a kelleténél egy kissé hangosabban. - Elég nehéz elhinni...
- Hé, ti ketten! Siessetek! - szólt közbe Mrs. Stuart, mielőtt a tanári asztal felé fordult volna.

Visszapattintottam a lefűző mappám gyűrűit.

- Köszi a segítséget! Még akkor is, ha kötelező volt - mondtam, mielőtt dühösen visszaültem a helyemre.

   Ő is lehuppant mellettem a sajátjára, lomhán kinyújtóztatva hosszú tagjait a sorok között. Éreztem, hogy még mindig engem néz, úgyhogy előrebámultam. Elhatároztam, hogy nem foglalkozom vele. Micsoda tapló!

- Az óra további részében szükségetek lesz egy partnerre, úgyhogy mindenki szíveskedjen találni magának egy társat! - jelentette be Mrs. Stuart, miközben kiosztotta a feladatlapokat.

Nagy zaj kerekedett, mivel mindenki egyszerre indult el megkeresni azt, akivel együtt akar dolgozni. Drew azonnal az enyém mellé csúsztatta a padját, még mielőtt esélyem lett volna megmoccanni.

- Helló, partner! - mosolygott.
Elkerekedett a szemem.
- Visszatértél, hogy még tovább alázz? - mordultam rá.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte meglepetten.
- Hát nem azt csináltad egy perccel ezelőtt? Lestrébereztél, és közölted, hogy nincs társasági életem.
- Neked ez tényleg így jött le? - hajolt előre, s két karját az asztalra téve rám meredt.

   Nem válaszoltam. Olyan közel volt, hogy zavarba jöttem: mintha egyetlen pillantásával mindent le tudott volna olvasni az arcomról. Feszélyezve éreztem magam tőle.
   Mrs. Stuart megállt az asztalunknál, kiosztott nekünk egy lapot, aztán visszatért a helyére.

- Amint látjátok, a lapon több bekezdés is szerepel. Egy kivételével mindegyikben hibásan szerepelnek az írásjelek. Felváltva olvassátok fel őket egymásnak, és a bekezdések alatti helyre másoljátok oda úgy, ahogy szerintetek helyes lenne! Amikor megtaláljátok azt, amelyik hibátlan, karikázzátok be! Mindketten írjátok a neveteket a felső sarokba, s kicsengetés előtt legyetek szívesek beadni! Kezdhetitek.

Drew felmarkolta a papírt, és ceruzával ráfirkantotta a nevét, mielőtt átpasszolta volna nekem.

- Örülök, hogy téged választottalak párnak. Talán erre most jó jegyet fogok kapni.
- Miért? Mert egyedül megcsinálom az egészet? - sziszegtem. Ismertem az ilyen fiúkat. Tapadnak rád, amíg meg nem kapják, amit akarnak, aztán levegőnek néznek, amikor legközelebb meglátnak. Semmiképpen sem állt szándékomban hagyni, hogy ő is így tegyen.
Furcsa arckifejezéssel méregetett.
- Valami rosszat mondtam? Mérgesnek tűnsz.
- Á, mindegy.
Azzal felemeltem a lapot, hogy elolvassam. De ő rátette a kezét, és lenyomta a pacira.
- Mi a baj?
- Semmi.

Nem bírtam ránézni. Nem tudtam, min háborodtam fel annyira. Nem kellett volna, hogy számítson, ha valami partiarc strébernek gondol. Nem mintha valaha is járnék vele akkor, ha másképp gondolná. Biztosra vettem, hogy nyakig benne van a drogos-piás körben, már csak az eddig szerzett barátaiból ítélve is. Láttam néhányszor a parkban bagózni, amint az öklébe rejtette a cigit, hogy senki se szúrja ki. Mindig rácsodálkoztam, hogy lehetnek ilyen hülyék az iskolatársaim, miután Jordan Henley három hónapja mefedron-túladagolásban halt meg. Az ember azt hinné, hogy tanulnak az esetből. De nem, mert úgy tűnt, hogy mindenki boldogan használta tovább.

- Megcsinálhatnánk ezt, ha lehet? - intettem a beadandó felé.

   Levette róla a kezét, és még közelebb hajolva követte az első be-kezdést, amit épp olvastam.

- Oké, akkor szerinted hová kellenek írásjelek? - kérdeztem, mivel nem akartam egyből megosztani vele a tudásomat.
- Vessző ide, asszem’ - mutatott egy helyre.

Affene. Igaza volt. Vonakodva odavéstem ceruzával.

- Született énekes vagy. Van valami dallamosság a hangodban. Ez elég menő amúgy. Hallom, hogy irtó jó vagy. Gondolkodtál már rajta, hogy hivatásszerűen csináld?
- Miii...?

Be sem tudtam fejezni, annyira meglepett a megjegyzése. Ügyetlenül kerestem a szavakat.

- Mégis hol hallottad ezt? - kérdeztem résnyire szűkült szemmel. - Beszéltél rólam a többiekkel?
Felkacagott.
- Persze. A fiúk mindig a csinos lányokról csevegnek egymással a suliban - lökte meg a vállával a vállamat, mintegy baráti gesztusként.

   Tátva maradt a szám, így kénytelen voltam egy hal mimikájára szorítkozni. Megdöbbentem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, mit mondott az előbb.

- Képbe kellett kerülnöm, hogy ki a jó hús és ki nem, amikor ide-költöztem. Tudod, hogy megy ez - tette hozzá. - Státusz meg minden.
Lufi módjára le is eresztettem, mert rájöttem, hogy érti.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy örömmel felvilágosítottak, hogy a „ki nem” kategóriába tartozom. Sőt, szerintem azt a listát én vezetem.

Kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, mire aznap már másodszor tűnt fel nekem a szeme különleges színe.

- Csak viccelsz, ugye? Szerintem nincs olyan srác, akinél a „ki nem” listán szerepelsz.
- Akkor kérlek, világosíts fel, melyik szerencsés kategóriában tudhatom magam. Mindig jó érzés, ha úgy szortírozzák az embert, mint valami élettelen tárgyat.
   Nem tántorította el a kifogásom.
- Inkább a megközelíthetetlenek listáján vagy. A fiúk úgy gondolják, hogy túl jó vagy nekik, ezért nem is próbálkoznak.
   A szerepemből kiesve elnevettem magam.
- El sem tudom képzelni, miért hinné bárki is ezt. Sosem viselkedtem úgy.
Vállat vont.
- Akkor biztos a Miss Jókislány imidzs.
- Ne hívj így!
- Miért? Nekem tetszik. Szerintem mostantól így foglak becézni - kacsintott rám.
- Mindenkivel ilyen idegesítően viselkedsz? - vetettem rá egy átható pillantást.
   Elég hangosan nevetett fel ahhoz, hogy Mrs. Stuart rosszallóan felnézzen.
- Nagyjából, ja.

   Megragadta a papírt, felolvasta a következő bekezdést, és felváltva jelöltük be az írásjeleket. Néhányat eltévesztett, úgyhogy el kellett magyaráznom neki a szabályokat.
   Óvatosan rágcsáltam a ceruzám radírvégét, miközben gyorsan végigböngésztem a következő bekezdést.

- Szerintem ez a hibátlan. El akarod olvasni, mielőtt bekarikázom?
- Nem. Bízom benned - legyintett. - Szóval mit csinálsz most hétvégén?

   Megdermedtem, mert hirtelenjében aggodalommal töltött el, hogy hová
vezethet ez a beszélgetés.

- Apának szombaton lesz egy jótékonysági koncertje vacsorával egybekötve a jazz-zenekar javára. Talán arra elmegyek, de igazából még nem döntöttem. Miért?
- Apukád zenekarban játszik? - kérdezte.
- Aha, anya kórusvezető a Nyugat-Új-Mexikói Egyetemen, apa meg a zenekarvezető. Mindig együtt koncerteznek. Az volt az álmuk, hogy találjanak együtt két olyan állást, mint ez a kettő. Az összes koncertjükön és musicaljükön ott voltam kiskorom óta, amióta csak ideköltöztünk.
- Komolyan? Ez érdekes. Hol laktatok azelőtt?
   Érdeklődése őszintének tűnt.
- Tucsonban, Arizonában.
   Egy pillanatra megdöbbent, aztán elnevette magát.
- Milyen kicsi a világ! Én is onnan származom. Szóval akkor tudod, milyen fájdalmas onnan ideköltözni egy olyan isten háta mögötti helyre, mint Copper City.
- Tudom - bólintottam. - Persze, nem annyira emlékszem Tucsonra. Ötéves koromban költöztünk ide. Nem olyan rossz itt, hozzá lehet szokni. Csomó jó dolgot lehet itt csinálni, például múzeumba járni, feltérképezni a helyi képzőművészetet, elautózni az indián romokhoz és bányákhoz a... - szörnyülködő arckifejezése láttán félbehagytam a mondatot. - Aha, Copper City tényleg abszolút nem neked való.
   Felsóhajtva dőlt hátra.
- Tudom. Vége az életemnek.
- Hiszem, hogy az életünk olyanná válik, amilyenné mi alakítjuk.
   Diadalmasan felszegtem az állam, úgy vártam, hogy megcáfolja.
- Tehát így működik? Na, hát akkor azt akarom, hogy az életem egy óriási, hatalmas, sörcsapolós buli legyen.
   Összeszorított szájjal pillantottam rá.
- Mi van? - húzta össze a gyönyörű szemeit. - Most lúzernek gondolsz, Miss Jókislány? Valami üresfejű partiarcnak?
- Tulajdonképpen csak próbáltam elképzelni, hogyan festenél sörhassal.
Kacsintott, majd felült, hogy elérje az előttem heverő papírt. - Bírlak, Jókislány. Senki sem mondta, hogy ilyen trükkös vagy.

   Nekilátott felolvasni a következő bekezdést, mielőtt válaszolhattam volna. Nem tudtam, mit gondoljak róla. Eddig alig szólt hozzám, mindössze egyszer kért kölcsön egy ceruzát. Most meg hirtelen Mr. Szószátyár lett belőle? Igazából mindegy. Holnapra valószínűleg úgyis teljesen megfeledkezik rólam.